Stephan Lundh-dal, a Dab.Docler csapatának megkérdőjelezhetetlen tudású edzőjével a szezon után ültünk le beszélgetni – még mielőtt pénteken visszarepül Svédországba.

Az Acélbikák vezetőedzője szinte mindent megnyert már a csapattal, amit meglehet - a Kontinentális Kupával azonban még hiányérzete van a svéd mesternek!

- Sikeres volt a szezon a vezetőedző szemszögéből?
Stephan Lundh: - Elégedett nem vagyok – sokszor elmondtam már, az ember sosem lehet elégedett, mindig nagyobb, távolabbi célok elérésére kell törekedni. Az idei évben sajnos a MOL Liga szereplésünk nem úgy sikerült, ahogy azt a szezon előtt terveztük, bár azért azt mindenképpen megemlíteném, hogy egy edzőnek sokszor fontosabb az alapszakasz megnyerése, mivel negyven-ötven mérkőzésen konstans jó teljesítmény kell ahhoz, hogy a végén tied legyen az első hely, míg a play-offban már bármi megtörténhet. Úgy gondolom, a Magyar Kupa azonban sokakat kárpótolt a MOL bronzért. Ott, a Volán ellen olyan teljesítményt nyújtottunk, mint a legutóbbi dániai Kontinentális Kupában a házigazdák ellen!

- S ha három évre tekintünk vissza... Másképp döntene, ha most keresné meg Azari Zsolt?
Stephan Lundh: - Nagyon rosszul tenném, ha másképp döntenék! Rengetegszer megkaptam már azt a kérdést, hogy mit keresek én Magyarországon? Valahogy úgy érzem, hogy senki nem gondol arra, hogy egyszerűen jól érzem itt magam. Őszintén megmondva nem sokat tudtam a helyi hokiról, mielőtt idejöttem volna, tudtam, hogy van egy Vas János és egy Ladányi Balázs, akik innen származnak. Azóta persze rájöttem, hogy számos lelkes és kitartó embernek köszönhetően a magyar jégkorong egyre nagyobb célokat tűz ki célul – ahogy már korábban említettem, nagyon helyesen, hiszen ez a fejlődés záloga! Azt is megemlítettem már jó néhányszor, hogy ha a dán nemzeti csapat képes az A csoportban játszani évek óta, akkor a magyarok is ott tudnak lenni a legjobbak között! Igaz, hogy ezelőtt sokkal nagyobb nevű csapatoknál is tevékenykedtem, de engem inkább a kihívás, a kaland vonzott mindig is. Örülök, egyrészt, hogy ide sodort a sors, másrészt pedig, hogy hozzátehettem azokhoz a sikerekhez, amiket az utóbbi években elkönyvelhettünk a Dunaújvárosi Acélbikákkal! Szerencsére a csapat, a stáb összehúz, egymással dolgozunk a sikerekért, ez nagyon fontos! A Dab.Docler, Dunaújváros és az itteni emberek a szívem egy jó darabját már magukénak tudhatják!

- Ahogy mondja, amit meg lehetett nyerni, azt meg is nyerték. Van még kihívás?
Stephan Lundh: - Ez így azért nem igaz. Engem például még mindig hihetetlenül zavar, hogy nem sikerült a Kontinentális Kupa döntőjében szerepelnie a Dab.Docler csapatának. Három évvel ezelőtt egyéni hibák miatt maradtunk csak le, miután az angol és a dán bajnokot is megvertük, sőt, az olaszok ellen is jobbak voltunk. De ilyen a sport. A Volán tüskéje három éve volt bennem, hihetetlenül boldog vagyok, hogy ezt sikerült kihúznunk a Magyar Kupa szereplésünkkel! Ahogy látja, kihívásokat mindig lehet találni, jövőre például a MOL Liga trófeáját kéne visszahódítani oda, ahova való, ha emellé még felírjuk a listára a Kontinentális Kupa döntőjébe kerülést, meg a magyar bajnoki címet és a Magyar Kupa aranyérmét máris testes kis megmérettetésekkel nézünk farkasszemet.

- Ha már Volán... Ön három évvel ezelőtt megmondta, hogy előbb-utóbb meglesz ellenük a közel egy évtizede áhított siker.
Stephan Lundh: - Aki lelkiismeretesen megcsinálja a házi feladatát, az jó jegyeket kap! Nem véletlen, hogy kőkeményen készültünk az utóbbi hetekben, mindent és mindenkit arra a péntek estére igyekeztünk kihegyezni – szerencsére ez sikerült is. Régóta tartom, hogy a Volán előnye abból fakad, hogy ők egy szezonon keresztül játszanak kemény, éles és szoros meccseket, míg mi ennek a terhelésnek és kihívásnak mondjuk egyharmad részét kapjuk meg. Ettől függetlenül fizikálisan felvesszük velük a harcot, ez pénteken, sőt, már a Szuperkupán is látszott, a légiósaik között persze vannak sokkal képzettebb játékosok, de szerencsére ezen is felül tudtunk emelkedni.

- Visszatér augusztusban Dunaújvárosba?
Stephan Lundh: - Nagyon korai még erről beszélni. Ilyenkor mindig hazamegyek, és igyekszem száz százalékkal a családomra koncentrálni. Úgy gondolom, hogy minden vásár két félen áll, így nyilván a csapat szándékait is ismerni kell, mielőtt én elkezdenék gondolkozni bármin is. Az biztos, hogy visszatérek még Dunaújvárosba, mert mint mondtam, közel került hozzám ez a közösség, azt viszont csak remélni tudom, hogy az Acélbikák vezetőedzői feladatkörét is betölthetem! Csodás emlékeket, élményeket köszönhetek a Dab.Docler csapatának. Olyanokat, amelyeket sosem fogok elfelejteni!